Tegnap 5.30-kor keltem, hogy minél előbb Dunakeszin, a stúdióban legyek. 8-kor már ordítottam is fel az első számot, a Warmachine-t. Sokkal könnyebb volt, mint az első alkalommal. Persze akkor meg voltam fázva, és náthás voltam. Mindenesetre jobban odatettem magam, a végeredménnyel meg vagyok elégedve. Agresszívabb lett, és karcosabb talán.

Warmachine, Belső Feszültség, Inkább Dögölj Éhen, Nyakig A Szarban, Kutyatámadás, Fizetéstől Fizetésig. 11-re végeztem is, felvettük a csordavokálokat, kb másfél óráig tartott.

Tök jó ötletei voltak Tominak, a stúdiós srácnak, párat meg is fogadtunk. Az introhoz az alapokat is felvettük, még kellenek hozzá zajok, meg még pár dolog. A keverésnél összedobjuk azt is.

Az egész felvétel nagyon jó légkörben folyt, kár, hogy nem voltunk többen. Ment az ökörködés, a tőlem megszokott módon. Toto nem nagyon bírta már cérnával, pedig én örülnék, ha valaki többek között a hátamra térdelve léggitározna a pofámba, komolyan mondom!

Nagyon böszme lesz ez a 6 szám. Meghallgattuk az első masterelt keverést, ami az első verzió, és elhoztuk wav-ban. Elég ígéretes. Már csak össze kéne tudni hangolni, hogy mindenki ráérjen....A Denevér stúdiós felvételünkre már így is köröket ver, de tökéletesre akarjuk.

Tomi még bedobott minket Újpestre, így nézhettünk kurvákat. Danival kiszúrtunk egy dögös cigánylányt, aztán ahogy hajtottunk az úton, a többi már nagyon csúnya, dagadt vagy öreg volt.

A nap további része Dexter nézéssel telt. Kibaszott jó egy sorozat, nagyon rákattantam. Ki is végeztem (muhahaha!) az első évadot, tegnap elkezdtem a másodikat. Nem bírom abbahagyni a nézését.

A régi Marco Polo új néven volt a helyszín. Pontosan érkeztünk 8-ra, mindenki az utcán ácsorgott, mert benn olyan meleg volt.

A bejáratnál kaptam egy ingyenes fanzine-t, aminek címe sincs. Kérdeztem a srácot, hogy ki csinálja, mire azt mondta: Valami lány. Később annyit sikerült kiderítenem, hogy Áginak hívják. A fanzine Seattle-ben készült, angol nyelven, és elég jónak tűnik első ránézésre, nem volt időm elolvasni.

Volt elég sok idő dumálgatni a koncert előtt. Aztán kezdett az Unheard Call.

A 90-es évek new school hardcore-ját játszák, kb ez a New Age féle vonal. Most láttam őket először, és tetszett, amit csinálnak. Meg is vettem a cd-jüket a buli után.

Utánuk jött a Don't Say A Word, beálltak egy NA feldolgozással, két számot néztem meg, aztán inkább az utcán beszélgettem, annyira meleg volt lenn.

A Common Cause énekesének nem volt hangja, és közölte, hogy nem fognak sok számot játszani emiatt. WTF?! Tényleg nem is játszottak sokat, max 10-et. A címben szereplő számot pl. nem is. De volt DYS meg YOT feldolgozás, az új lemezről is játszottak pár számot. Mozgás -a meleg miatt is gondolom- egyik bandára sem volt.

Így csütörtök estére kellemes kikapcsolódás volt, de semmi extra. Többet vártam a norvégoktól, az az igazság. A változatosság kedvéért nem cigiszagúan, hanem kajaszagúan jöttem haza egy koncertről.

Éjjel hazaérek a koncertünkről, anyu felébredt rá. Amíg teszek-veszek, elmeséli, hogy ott voltak ám a koncerten. Csak lestem. Akkor értek oda, amikor én már a színpadon voltam, és félórát maradtak, ami azt jelenti, hogy kb végignézték a bulit. (15 számot játszottunk, ami kb. annyi időben)

Anyu azt mondta, hogy féltett, hogy kitöröm a nyakam, mert úgy mozogtam, vagy hogy összetöröm magam ahogy ugrálok a színpadról. Nem értette az egészet. Ahogy elmondta, csak az jött le neki, hogy üvöltözök ott, szidom a rendőröket, és nem tudja, hogy honnan van bennem ennyi feszültség, hogy így viselkedek a színpadon.

Hát honnan?