Biztosra veszem, hogy azoknak, akik ezt olvassák, kb 80-90%-a rendelkezik mp3 lejátszóval. Nem tudom, ki hogy van vele, az enyém mióta megvettem, hozzám nőtt. Nem nagy kapacitású, és viszonylag drága sem volt, mégis 14 órányi zenét tudok rajta tárolni. Kedves olvasó, ne ijedj meg, ez nem egy gerilla-reklámakció, és nem is akarok senkit meghívni egy vacsorával összekötött termékbemutatóra, teljesen ingyen. Akkor mire is akarok kilyukadni?
10-12 évesen, amikor magába szippantott a punk színtér, elég szűkösen álltam a zenékkel. Kb 5 kazettám lehetett. Ezek nagy becsben voltak tartva, mindig ment valami a magnóban. Persze számítógép nuku, CD lejátszóm sem volt, nemhogy mp3. Rongyosra hallgattam ezeket a felvételeket, újabb dolgokat egy jó darabig nem, vagy alig tudtam szerezni. „Nem adom oda a Marina Revue kazettám, mert közhely lesz!” Ilyen, és efféle indokokkal is találkoztam, persze, mit várjak én, a kis szaros?! Tehát amíg a korombeliek nem kezdtek el érdeklődni a punk zene iránt, addig ki voltam szolgáltatva a nálam jóval idősebbek ellátottságának, segítő szándékának, ők meg nem nagyon foglalkoztak egy általános iskolással. Azért aranyosnak gondolhattak, vagy valami ilyesmi játszhatott be, mert néha rátehettem a kezeimet egy-két kincsre. Aztán olyan 14 éves koromban kezdtem tapasztalni, hogy hasonló korú kis emberek kezdtek koncertekre járni, és szépen fokozatosan megoldottnak kezdett tűnni az ellátottság zenéből. Akkor már én mondhattam, hogy nem adom oda a Marina Revue kazettáimat, mert közhely lesz. Vigyázni kellett ugyanis, észben tartani, hogy ki mit hallgat. Nem lehet holmi Alvinosnak odaadni egy olyan kazettát. Meg különben is.
A zenehallgatási szokásaim teljesen mások voltak akkoriban. Ültem a szobámban, egyedül, nem csináltam semmi mást, „csak” hallgattam a zenét. Esetleg nézegettem annak a pár eredeti kazinak a borítóját, olvastam a szövegeket. Volt olyan, hogy egy albumot meghallgattam tízszer is egy nap. Persze azóta tetemes kazetta, CD és bakelitgyűjteményem lett, a fent leírtak alapján gondolom ez mostanra már egyértelmű.
Amióta megvan ez a kis mp3 ketyerém, -kb olyan 4 éve lehet- mindig dugig töltöttem mp3-akkal. Hallgatom suliba menet, útban a melóba, még akkor is, ha pusztán egy csomag kakukkfűért ugrom le a boltba. Többnyire unaloműzőként funkcionál, és kikapcsol, amíg közlekedem, el tudok filózni a számokon, ám ez néhol nehézségekbe ütközik, pl. a közlekedési eszköz zaja, a biciklin a fülembe fújó szél, a közlekedésre figyelés, és nem utolsó sorban a minőség miatt. Szóval nem lehet teljes erőbedobással a zenére koncentrálni.
Most 20-30 album közül tudok válogatni a lejátszómon. Amikor ezeket meghallgattam, -néhány kivétellel szinte mindig szigorúan névsorban haladok- rögtön feltöltöm más albumokkal a lejátszóm. Igyekszem olyanokat felrakni rá, amik nagy kedvenceim, többféle stílusból. Ma megszólalt bennem a 12 éves punk gyerek. 12 évvel ezelőtt mindenki irigyelt volna, ha ezek az albumok, amik az mp3 lejátszómon vannak meglettek volna másolt kazettán. Sokkal nagyobb becsben is lennének tartva. Elvégre az mp3 csak egy file. Egy virtuális valami. Megfoghatatlan. Szinte nem is létezik. Nincs borítója sem, bassza meg! Ha úgy van, akkor letörlöd, és kész.
Ritkán tudok időt szakítani arra, hogy semmi más ne legyen, a zenén és rajtam kívül. Mindig csinálni kell valamit, és maximum aláfestő zenékké silányítom ezek az amúgy király és hibátlan régi nagy kedvenceket, ahogy az újakat is. Szóval ennyi. A bőség zavara.
Úgy érzem, -persze ez baromságnak hangzik, és talán csak a zenebuzik értik meg- hogy ezek a bandák többet érdemelnének. Pl. egy Black Flag – My war-t simán hetekig tudnék hallgatni. Ehelyett, meghallgatom egyszer, ami nem több 40 percnél, aztán jön a következő B-betűs. Nem mintha megunnám, csak ott van, és miért ne hallgatnék mást is, ha egyszer már lehet?!
Legközelebb, ha beteszem a fülhallgatóimat, talán bekapcsolom a repeat folder funkciót, de a legjobb az lenne, ha minden zeném meglenne eredetiben, és minden nap nézegethetném a lemezek borítóit, miközben forog körbe a tű, és az ablakot repeszti valami dühös muzsika. Mint a múlt héten, amikor a koncerten vett új I Rise LP-t hallgattam, bújtam a bookletet, olvastam a szövegeket, a köszönetlistát, és nézegettem a borítón a képeket, és bömböltettem a zenét.
Szóval adjátok nekem bakelit lemezeitek! Úgyis közeleg a karácsony...Jó kezekbe fognak kerülni, meg lesznek kellő képpen becsülve.
Most pedig felteszek valamit, a szomszédok nagy örömére. Tegyetek ti is így!
